All for Joomla All for Webmasters

Drezda 1.rész

Értékelés:
(0 szavazat)

Nehéz szavakba önteni azt, amitől az ember lélegzete is eláll. Így nem is tudom mivel nyithatnám meg igazán frappánsan legújabb beszámolómat.

Egy dologban biztos vagyok, ez a beszámoló is többrészes lesz, hiszen annyi minden történt kevesebb mint negyvennyolc óra alatt, hogy nem lehet egy bejegyzésbe belezsúfolni.

De mielőtt belevágnánk egy kis történeti áttekintés, Tóth Gábor (masTTertape) 2013.09.02.-i blogbejegyzésében említi elsőként a Putz Atillával megalakított “igényes modellturizmus élményklub”-ot, mely a későbbi írásokban már mint “minőségi vasútmodell turizmus” vonul be a köztudatba.

A cél ugye egyértelmű, vasútmodellezéssel kapcsolatos zarándokhelyek felkeresése, de nem csak kereskedelmi jelleggel, hanem a hely megismerésével is.

Úgy bő két hónapja a B.TT.B. klub egyik találkozóján állt össze a csapat. A mostani túrán Jankech József (MaTTato), Kurek Gábor, Putz Attila (TT Putz) valamit Tóth Gábor (masTTertape) és jómagam vettünk részt.

Ha összegeznem kellene a kint eltöltött két napot azt mondanám, hogy ez nem minőségi vasútmodell turizmus volt, hanem turizmus vasútmodellezéssel. A “minőségi” jelzőt szándékosan hagyom ki, amit nem tartalmi, sokkal inkább időbeni indokokkal magyaráznék, hiszen Drezdára ennyi idő nagyon kevés, egy bő hetet simán el lehet itt tölteni, és minden napra jutna valami új.

De kezdjük az elején, az írásom első felében az utazással és az ott eltöltött idővel fogok foglalkozni, míg a második részre hagyom magát a börzét valamit egy kőkemény matekot a “németben olcsóbb” és a “németben jobb” kezdetű megállapítások kivesézésével.

Utunkat én legalábbis még péntek este 23:00-kor kezdtem kellemes nem éppen esős időben, elugrottam a csapat két tagjáért akiket szép sorban felvettem, majd irány MaTTato, ahonnan kocsicsere után mentünk tovább masTTertape-hez.

Már Tóth Gabi háza előtt előkerültek a kamerák, részemről volt egy 3 perces kihagyás, mert sikerült MaTTato vakutesztelésébe belenéznem, így kis híján úgy jártam mint Will Smith alanyai a Sötét zsaruk című filmben.

A kifelé vezető út számomra (és gondolom a többiek számára is) nehezen telt, sokat esett az eső, közben egyfolytában azt találgattuk, hogy milyen idő fogad Drezdában, illetve ki mit venne, ki mit szeretne. Amikor ebből a témából is kifogytunk sorra beszéltük végig a fórumokon rendszeresen újból előkerülő témákat és meg is vitattuk azokat. Volt itt minden, digitál / analóg csata, mutiMaus pro és kontra, régi vs. új modellek valamit a hazai és külföldi modellezők jellemzése. Többször megállva, helyszínről bejelentkező felvételeket készítve haladtunk tovább, mígnem másnap reggel 8:18 perckor megérkeztünk Drezdába.

A rutinosabbak korábbi tapasztalatai alapján első utunk az Elba parti flohmarkt-ra vezetett ahol tényleg mindent lehet kapni. Az időjárás nem igazán kedvezett nekünk, talán az árusok is úgy gondolták, hogy nem lesznek sokan, így nem volt tele a teljes placc, de azért lehetett találni modelleket, ha nem is nagy számban. A méretarányok tekintetében szinte mindenki képviseltetve volt, de a mennyiség hagyott némi kívánnivalót maga után. Kevés helyen volt valami érdekes, de ott is sok volt a hazai szemmel nézve is “vaterás szemétnek” nevezett kategória. Szerencsére azért itt is köttettek üzletek, ha nem is nagy számban, itt még MaTTató és én voltam az aki hoppon maradt, mert semmi olyat nem találtunk amit érdemes lett volna megvenni.

Illetve csak majdnem, hiszen én Attilával és Gabival bedörgöltem egy-egy “wurst”-ot amit odakint fajtától függően rengeteg előtaggal illetnek, de ha jól meg akarom fogalmazni a lényeget akkor leginkább “sült kolbásznak” mondanám. Ízre kicsit hasonlít a hazaiakhoz, de ez mégis inkább grillezett mint sült, a helyiek mustárral kínálják, a kolbász hosszához képest aprónak tűnő zsömleszerűségben.

Ami az itthon tapasztalható állapotokhoz szokott utazót rögtön meglepi az a helyi “junkfood” vagy ha úgy jobban tetszik “streetfood” minősége. Rengeteget járom az országot (mármint idehaza) és kevés kivétellel de szinte csak olyan büfével találkozom, ahol a minőség, ár, mennyiség trióból, jobbára csak az ár dominál, röviden összefoglalva drágán, szart és keveset kapsz.

A használtcikk piac sok büféjéből, találomra választottunk ki egyet, és ott (ugyanúgy ahogyan később máshol is.) kimondottan ízletes, éppen megfelelő mennyiségű, és nem túl drága finomsághoz jutottunk. Persze tudom én, hogy a nem túl drága az erősen relatív, de kinti viszonylatban tényleg olcsó 2-2,5 Euro.

A piacot magunk után hagyva, korábbi fülesekre hagyatkozva felkerestünk akkor még két “titkos” boltot. Azért nevezem így és azért nem írom le hol voltak ezek a boltok, mert a csapatunk egy tagját erre külön megkérték, másrészt a Vasútmodell TV drezdai beszámolójából úgyis kiderül.

Az egyik boltban semmi extra nem volt, nagy választék, gyári árak, sok TT, sok H0, sok egyéb, de semmi olyan mi miatt érdemes lenne több szót vesztegetni rá.

A másik boltban viszont maga “techno viking” fogadott minket, itt bizony már az én pénztárcám is előkerült, vettem pár darab MÁV zárt teherkocsit. A választékkal egyébként itt sem volt gond, mint azt a VM VT filmjéből látni fogjátok, de engem inkább a régebbi BTTB szériás dolgok érdekelnek, abból meg nem volt túl sok, illetve ami volt az nem lépte túl az ingerküszöbömet.

Mikor itt végeztünk átmentünk Peter Semetzky boltjába, ahol már tényleg sok BTTB motyó volt, de persze mit azt már megszokhattuk, a többi gyártó szinte minden méretaránya itt is megtalálható volt, minden kiegészítővel együtt. Itt már csak tényleg MaTTato mester nem vásárolt semmit, ekkor még várta a nagy fogást (ez később össze is jött neki).

Miután ennyi helyet körbejártunk elfoglaltuk a szállást, ami árában és minőségében is megfelelő volt, semmi flanc, semmi hivalkodás, kellemes és tiszta környezet ajándék cukorkával a párnán. (Hogy miért épp egy pici csomag Haribo cukorral kedveskedtek, azt nem tudom, de apró figyelmességnek tökéletes.)

Lepakolás és szerelvény igazítás után irány a város, már eléggé megéheztünk ahhoz, hogy a főpályaudvar mellett kényelmesen megebédeljünk, illetve még menet közben beugrottunk a pályaudvaron egy újságosba. Méretét tekintve nálunk inkább közepes könyvesbolt, a választék óriási. Vasúttal illetve modellezéssel kapcsolatban nagyjából annyi kiadvány foglalkozott mint amennyit idehaza egy nagyobb benzinkúton találunk összesen. Jó sokat bámészkodtunk, közben Gábor megtalálta a Miniversumról szóló cikket az egyik lapban.

A korábban említett ebéd után, már csak egy hely maradt amit érdemes volt felkeresni modellezés szempontjából, ez pedig a Spiele Max. A játék áruházlánc drezdai boltja közepes mérető, de még így is jutott hely benne bőven a vasútmodelleknek, akik új dolgokra vágynak érdemes ide is betérni Attila szerint van olyan széria is amit kimondottan az áruházlánc számára gyártanak, így igazi ritkaságoknak is gazdái lehetünk.

Miután itt is végeztünk beszippantott minket a város. Szerencsére a borús időnek már nyoma sem volt, kellemesen sütött a nap, és az egész városon dixieland hangulat lett úrrá. Rengeteg kis- és nagyszínpad váltotta egymást, az emberek mosolyogtak és táncoltak. Próbáltuk magunkat a tömegen keresztültuszkolni, mert a célunk az volt, hogy meglátogatjuk a közlekedési múzeumot.

Ez némi nehézség árán azért sikerül is, de az odafele út alatt muszáj volt mindent megkóstolni ami útba esett. Volt itt újabb de más ízű “wurst”, magyar lángos, olasz fagyi, német sör és snapsz. Maga a tömeg is rendkívül sokszínű volt, mulatozó emberek között elsőként egy szexbabát rángató fiatalemberre lettünk figyelmesek, akiről kiderült, hogy a legénybúcsújára gyűjt (Mi ezt régen tarhálásnak hívtuk.), majd nem sokkal odébb a lánybúcsú tagjaiba is beleakadtunk. Később egy gót bandába, legvégül meg egy barokk ruhát viselő vendégseregletbe botlottunk, közben persze csúsztak a sörök, kinél visszafogottabban kinél kevésbé. Részemről úgy voltam, hogy amit lehet azt megkóstolom, mert ki tudja mikor lesz rá alkalmam megint.

Igen nagy nehézségek árán (kaja, pia) sikerült eljutni a múzeumhoz, illetve hogy pontosan fogalmazzak a múzeumba, ahol szerintem sok és érdekes látnivaló volt, de a csapatból ezt a véleményt nem mindenki osztotta. Magyar megfelelőjéhez viszonyítva szerintem egál, vagy talán a mi múzeumunk kicsit unalmasabb. Megtalálható benne minden ami a városhoz köthető, vasutak, autók, repülők, sőt egy sarokban még az Ikarusnak is berendeztek egy pici szentélyt.

A múzeumot elhagyva nagy sétát tettünk az óvárosban, újabb “wurst”, újabb sör, újabb séta, majd betértünk egy könyváruházba, ahol szintén elképesztő mennyiségű vasúti irodalom és ponyva található, MaTTato végre vett valamit magának, mégpedig egy terepasztalépítéssel foglalkozó könyvet. (Tényleg mester, milyen a könyv?!)

Itt láttam meg életem legdrágább olyan könyvét, ami nem antik kategória, mégpedig Muhammad Ali életéről szóló almanach ami kerek 4.000 Euroért akár raktárról elvihető.

A bolt után visszaverekedtük magunkat a tömegen, de mielőtt a szállásunkra visszaértünk volna, még egy nagyot vacsoráztunk, a szállodába vezető úton eleredt az eső, de ez akkor már nem annyira számított, hiszen a napnak a huszadik órájában jártunk, melyből nyolcat az autóban töltöttünk, így a hotelba érve egy gyors fürdés után mindenki viszonylag hamar elaludt. Valami még rémlik mintha katonatörténetekkel szórakoztattuk volna egymást, de az is lehet, hogy ezt már csak álmodtam.

Reggel korán keltünk, az eső zuhogott, a szállodában egy gyors reggeli, majd irány a fő látványosság a börze. (De ez már egy másik történet…)

Új hozzászólás

A csillaggal (*) jelölt mezők kitöltése kötelező. A HTML kódok használata nem engedélyezett.